Ave Maria

LELKI ÚTRAVALÓ…

A zarándoklat hitből fakadó együttlét, melynek célja, hogy hitünket, keresztény elkötelezettségünket az Egyház közösségében megerősítsük, hogy őszinte szívvel Istent keresve előrehaladjunk életünk zarándokútján. A zarándoklat értelmét és értékét XII. Piusz pápa gyönyörűen fejtette ki az alábbi beszédében:

„Minden zarándokút hosszú. Elszakadással kezdődik. Elhagyjuk megszokott környezetünket és mindennapi életünket. Elfelejtjük gondjainkat és tevékenységünket, amelyek gátolják és megnehezítik a lélek felemelkedését. Így kezdjük meg bátran a zarándokutat. Lemondunk megszokott étkezési módunkról és szállásunkról. Szenvedünk a fáradtságtól…
Így könnyebben fordulunk Istenhez az imádságban. Amikor pihenőre megállunk, és az útitársakkal összejövünk, érezhetően megkönnyebbülünk, és szinte magától támad az imádság, az ének és az eszmecsere. A legmélyebb élményt az Úr asztalánál éljük át, amikor maga Krisztus nyújtja nekünk zarándokoknak saját feláldozott testét úti eledelül az Istenhez vezető további utunkhoz…
A zarándoklás felébreszti bennünk a vezeklés szellemét, a Gondviselés és az Istenbe vetett bizalom iránti érzéket. Újra megtapasztaltatja velünk az élet értelmét. Megtanít bennünket arra, hogy elszakadjunk a jelenvalótól, a mindennapi örömök és szenvedések szövevényétől. Ehelyett közelebb visz bennünket egyetlen célunkhoz, amelynek vonzóerejét újra átéljük…
Hiszen a búcsújárása nem közönséges vándorlás, amelyben csak a természettel keressük a kapcsolatot, hanem imától és testvéri szeretettől átitatott, szent helyekre vivő zarándoklás. A közös cél és az erőfeszítés egyesíti a résztvevőket és feloldja az előítéleteket.”

Hogy miért indulunk gyalogszerrel zarándoklatra?

Mert életünknek egy fontos összetevőjét szeretnénk még hitelesebben megérteni: ÚTON VAGYUNK! – egy nagy zarándoklatnak részesei, amit sokat emlegetünk ugyan, de személyes jelentőségét Isten-keresésünkben csak akkor értjük meg igazán, ha életünk egy Isten által felkínált kegyelmi pillanatában hagyunk mindent, hátunkra vesszük életünket, és útnak egyengetjük kényelmes lábainkat egy csodálatos cél meghódítására.
Az első néhány tucat kilométer alatt velünk van még minden ami életünket kitölti, kényelmünk, feladataink, embertársaink, szeretteink és a hátra hagyott gondok. Ezek mind komfortérzettel vesznek körül, megszoktuk már őket, és elhitetik velünk, hogy otthon vagyunk, hogy így jó nekünk minden. A fokozódó fáradtság, a kínos nem megszokott fizikai fájdalmak a zarándoklás során egyre inkább felszínre hozzák az érzést, hogy miért is vállalkoztam erre az őrültségre, és mit keresek én egyáltalán itt. Hagyjuk az egészet, hiszen már jártányi erőm sincs, és mindenem fáj. És ebben a vívódásban egyszerre minden megváltozik, és felismerések születnek: Nem vagyok egyedül!

Testvérek vesznek körül, akik kitartásukkal, küszködésükkel természetfeletti erőt és kegyelmet közvetítenek. Az együvé tartozásnak különleges megtapasztalása. Szavak nélkül, egymás mellett róva a kilométereket bátorságról, reményről, erőről és hitről osztjuk meg egymással tapasztalatainkat. A meghátrálás ezek után veszélyesebbnek tűnik, mint a további küszködés fölvállalása. Velünk az Isten!

Minden a természetben ezt az örömhírt harsogja felénk. Kegyelem kiáradásának csodálatos megjelenítői a sebes hegyi patakok, vízesések, melyek utunkat szegélyezik. Tisztaságuk, rendíthetetlen tovairamodásuk Isten csodás szeretetéről árulkodnak. De ugyan akkor a megtisztulás, átalakítás, felüdülés és az életöröm ajándékaival örvendezteti meg szívünket.

A cél már nem elérhetetlen messzeség, bennünk van, velünk van.
Az erőpróba következményekén új eddig nem ismert vetülete tárul fel életünknek. A rózsafüzér halk mormolásával érezzük Mária anyai szeretetét. A lélek szárnyalni kezd Isten felé, és a test sem érzi már gyötrő kínjait, mert karjába emel bennünket. Sebesen iramodnak az órák, és a célunk is már egyre kézzelfoghatóbb. Befogadás megtapasztalásának öröme.

Amikor Mária példáját követve Krisztussal a szívünkben élünk, és járjuk életünk zarándokútjait, csodálatos öröm megtapasztalni, hogy az emberek észre veszik ezt. Köszöntik zarándok csapatunk keresztjét, keresztvetéssel, és néhány buzdító szóval közlik felénk bátorításukat. Sehol sem az elcsigázott, csapzott külsőnket nézik, hanem azt, Akinek követségében járunk. Örömmel és megható figyelmességgel befogadnak, ételt és éjszakai nyugodalmat adnak.

Hogy miért érdemes újra és új útra kelni?

Mert csak ezen erőfeszítések közepette tapasztalhatjuk meg tökéletes közösségünket és egységünket: önmagunkkal, embertársainkkal és mindenek fölött Istene. Megértjük egy életre, hogy Feléje állandóan úton, de Nála már biztosan otthon vagyunk, és szívünket eltölti teljesen az Ő határtalan BÉKESSÉGE.

Az életünk útja is így hasonlít a zarándokutunkhoz, van amikor meredeken emelkedik, hogy majd kifulladunk, van mikor olyan hirtelen lejt, hogy majd kitörjük a bokánkat, de van mikor egyenes, aztán van mikor széles úton járunk és van, amikor csak egy szűk ösvény vezet a cél felé. Van, amikor világos réteken halladunk tovább, és van, amikor sötét erdőben boklászunk. Kívánom, hogy merítsetek erőt, új lendületet életetekhez a zarándoklat napjaiból és kövessétek a biztos útjelzőket, mint ahogy mi is követjük őket az út során, és legyetek vigaszt és támaszt nyújtó útitársai zarándok útját járó embertársaitoknak.

top